Jónás, a képzelt cethal

kis gyerekek zacskóval a kezükben állnak az ABC korlátjának támaszkodva és monoton de szorgosan rágnak. a szemük a semmibe vész ahogy a szemközti tér a rózsaszínű kérkarikás árnyalatba ér. a lila oldódik a holnap lépcsőj én föllépek de vajon ti hol lesztek ez gomolyog a fejükben bíbor ópumfüst
a csuklójuk és minden olyan képlékeny a gyurma maradt ma belém bánatos amiért meghalunk szerintem is. zümmög egyikük, és hirtelen átérzik majd elsiratják magukat, könnyeik csorognak, szemük vörös, foguk rág mohón és monoton
de nem néznek egymásra csak magukba ami a távolban van talán még a kerteken is túl ahol már nem lesz több ABC és cukor amikor elfogy mindez ami napi kenyerünk
lassan kiürülnek a tasakok amit kezük élettelenül leejt és nesztelenül sercen a kövön ahogy a szél odább sodorja, mialatt nyakuk mákszár mit a gubó lehúz és ők ólmos nehéz fejjel hervadnak el a földig. egymásra bukva és szelíden hortyogva
főleg az alsó