Jónás, a képzelt cethal

a dögszagon virágillat száll a városban. elbizakodott fák bontogatják a rügyeiket, öntudatlanul a biztosan megérkező fagyra várva. mikor kinyílik a villamos ajtaja, az oszlással vegyes rémület becsap a huzattal és páran kopaszodni kezdenek. egymás ölében két öreg gyermeteg és értetlen tekintettel bőven a nyugdíj alatt. összetöppedt ujjaik egymást szorítják. ha most ledobnának egy bombát a szétrepülő részek egyenletesen szétterítenék a kórt a kertvárosokban is. így lassabban megy, de a türelem a halálraítéltek kiváltsága és akik a sorokban állnak ezt jól tudják, pedig a pénztáros már régen halott. a szomszédos moziban egy idillt vetítenek naplementével és a bíbor alkonyatban fürdő tengerparttal, a vér beteríti a vásznat, majd az éjszaka végképp tanyát ver a vetítőteremben, miután pislákolva kialszanak a lámpák. a város kövezetén szaporodnak az olajos, sötét foltok, fehérje és omló vakolat szagát árasztva. tömegszerencsétlenséget élnek át többen egy kiállításon, az omlós keksszel a fogaik is mállnak, a forró csokoládé gyanús bugyogással kapitulál. a téren gyülekezők zászlait belepi a vastag és éhes penész, parlamentáris szózat helyett halálhörgés és siralom. a vérnél nem lehet élékebb színnel festeni, a szónok lebukik a karzatról lelke pár erősebb spriccelésben távozik a feje helyén. a dohszag belepi a kávézókat a köd végigömlik a városon, tragédiák pislákolnak a szürkületben apró fényeikkel. és addig itt ülünk, amíg működik az áramellátás.