Jónás, a képzelt cethal

Gergő! kapcsold ki a telefonod, fáj a fejem a rádióhullámoktól... a kezét a homlokára szorítja és az álla előrenyúlik, ahogy a tekintete saját arcának horizontjába ütközik. jobb kezét a homlokára szorítja és néha megdörzsöli a halántékát, aminek fehér laposán egy pillanatra megmarad a két ujj szorításának nyoma. a huzat keresztülvág a szobán majd az ablak hangosan csattan, hogy az egész ház hallhassa.
kicsivel később a számítógép kábelét tépi ki a falból, mert ami tarthatatlan...
a fal berreg, utcazaj, de alig. mégis a gyógyszerei után nyúl és kettőt vesz a fájdalomcsillapítóból, ami végighorzsolja a nyelőcsövét és a hangszalagokat is, amik riktán engedik ki az igazat ami a legsötétebb.
minden élőlény a fájdalom engedelmes diákja, ezt megadással kell tűrni, még ha sárga karikák táncolnak is a szemünk előtt. a kínokat a vízzel isszuk magunkba, ami keresztülfolyik a városon és elnyeli a rengeteg bánatot ami a szívekből árad. a víz a legérzékenyebb anyag, mindig változó, nyughatatlan, és ezt a negatív rezgést átvesszük lényünkkel, egész létünkkel. remegést kapunk a csepegő csaptól, mert megtöri az egyenlőséget ember és tere között, ez a hiányzó kapocs a nyugalom virágkoszorújában, amely egész tavaszokat rontot meg a hulló lombjaival. és avar nőtt a virágágyásokban. dús szirmok bájpírja helyett rohadtsárga... az élet legalsó lépcsője, ami mindig a legkoszosabb és kopott, elgyötört szolgaként tartja a többieket magasra.

két éve elvált asszony.