Jónás, a képzelt cethal

árad a nevetőgáz, a levegőben van színtelen szagtalan. utóíze rozsdaszerű.
daganak a fejfájások, az állkapcsok zsibbadnak
mindenki stabil, közömbös pontra próbálja pozícionálni a tekintetét. gázálarcos anarchisták állnak a közelben, és egy feketekesztyűs mozdulattal elzárják a palack csapját - ennyi elég. a pap összecsuklik és pohos alakja keljfeljancsiként hintázik a porban, ahogy imakönyvét csillogó homlokához kalapálja ütemesen.
hahaha és megintcsak
látják... hát beszarás, én mondom
örömkönnyekkel búcsúzunk kedves szerettünktől, a nemzet egy kiválóságától, a világfitól, ettől a bájos aszaltszilvától, aki most amott a mélyben fekszik már mereven. erre a hullamaervségre épül majd a modern irodalom neoklasszicista trágyadombja. látjátok, ha nézitek ahogy a sírásók hanyattesve elengedik a köteleket és egy nagyság nagy puffanásával állapodik meg a mélyben a kozmopolita titanic.
a rózsaszín tekintetek eres vörösbe fordulnak, ahogy a kacaj tompul az érzékek pedig zsibbadnak maradva hátra emlékek nyelik el a ma délutánt. a parnasszusról hullámvasút visz az Alvilágig, ahol vidámparki gesztussal Kháron pofájába fröccsenve vízre száll és a partig hitelkártyát is elfogadunk már, hogy azzal egyenlítse tartozását, nyálas pofája obulusát dugja magának. a halál földi köldökzsinórja ernyedten csusszan a koporsó után