Jónás, a képzelt cethal

két ember gázolt a város széli mocsárban, a kövérségüket a kabátjukban. új, tiszta gumicsizmájuk gyorsan sáros lett, látható undorral taposták a rothadó sarat amit a bedőlt sás és egyéb vízmérgezéstől halódó növények oszlása alkotott. lassan, meg-megcsúszva haladtak a lápban, halkan szidva a világot.
mikor már végleg elnehezült a lábuk a masszától, megálltak. a kövérebb szólalt meg, mondván, hogy ezért a pocsolyáért tüntetnek ostoba aktivisták, néhány hülye, eszmei értékkel nem rendelkező dúvad lakja csak. aztán meg eszi is a beépíthető területeket ez a rohadt mocsár. már elhódított vagy fél négyzetkilométert két év alatt, ha ez így folytatódik akkor a városszéli házakat veszélyezteti pár éven belül. mindenféle dögletes kipárolgás hordozója ez a hely, közegészségügyi okok is alátámasztják a lecsapolását. van itt a közelben egy csatorna egyébiránt, be kell alagcsövezni az egészet aztán kiszárad a picsába két év alatt, hogy jöhetnek a teherautók, épülhet az ipari park.
a kevésbé kövér körülbelül a kopasz fejének a tetéjéig ráncolta kissé a homlokát, maradék hajszálaival az őszi szél játszott, birizgálta. elgondolkodott, a homlokredői összébb szorultak.
a helyzet valóban egyértelműnek látszik, természetesen mindig így beszélnek az illetékesek, ha anyagi érdekük is fűződik az efféle ügyletekhez. ez már csak így megy a zsíros alföldön. viszont minden körülmény alátámasztani látszik az elhangzottakat. kétségtelen, hogy ezt a területet hasznosítani lehet, mégpedig szükség is lehet rá, a város fejlődik, elhódítja a vad, műveletlen tájat halottaitól.
hely kell a gyarapodó testnek. adjuk meg a lehetőséget, hogy terjedjen és hízzon, jó sertés módjára. a pecsét már tintás, a helyére kell ütni, menjünk innen mielőbb, már nem bírom ezt a helyet, és mellesleg, de nem utolsó sorban sűlyedünk.

érzitek? híg testünk ereiből szétcsörgedez az élet, köd ömlik talán utoljára hideg párájával nyugtatva közös tudtunkat, ismét régi meséit dünnyögve öregségtől érthetetlenül.
ha rövid időre el is kábít szürke italával nincs többé perc amit nyugalomban tölthetnénk. a végtelen partjait már szennyes dagály mossa és ez az utolsó lesz biztosan érezzük, az élet ennyi árapálya után szinte érthetetlen, mégis félünk