kálmán, aki késsel járt, fiatal, napette ember, segédmunka és a mész marta a kezét kérgesre. féltek tőle, mert heves volt, szélesen ment az utcán, félrelökött sokakat, és nem egyszer ült keveset. tudta hogyan kell használni az öklét, ha ütni kellet. sokszor vasat, vagy cementet loptak, jobban is látott a sötétben mint mások. kosztól szürke kabátban állt a beton színéből alig ki. kezét a zsebében tartotta, feje kihívón hátra billentve. tekintete csak a bajt keresi, mert hangosan kiabál, ha valaki ránéz mégis. volt aki el is futott a járdaszgélyen félelmében a tíz perc alatt, amíg várta a buszát.
otthon beteszi a rozsdás kiskaput, kutyájuk elé rohan, de csak oldalbarúgásal köszöni meg. földszintes ház és a szegénység kosza, ami az óvatosságtól hízik amiért mindent megőriz. bent sok testvére, meg az öregek. mosólétől iszamos az udvar földje, meg is csúszik befelé menet. csak ledobja a holmiját és indul evés nélkül, a düh hajtja ma este, mert megcsalták.
legkisebbik öccse még a karjába kapaszkodik, de félretaszítja és rá se néz.
becsapja a kaput és a csörgésre a család idegesen hallgat, valami rossz történhet ma este, de hogy vigyázzanak rá, messze jár és a vére a fejébe szállt. zajos vitában töltik a két órát, a kicsik sem mentek aludni a kályha tüzével játszanak. a kapu órakra rá megint csattan, kálmán nagy léptekkel jön és az arcán zavaros indulat van ahogy a konyha ajtó keményebben csukódik a szokottnál. az apja elé áll és mérgesen hányja a szemére amit távollétében csinált. felesége, és idősebb lányai a háta mögött ijedten kapnak a fejükhöz, ahogy az indulat megrándítja kálmán vállát és érzéketlen csontos ökle apja fejére vág. sírva-sikítva borulnak az öreg nyakába aki a kőre eset. szájuk ezer kiáltás, nyelvük ijedten hadarja hogy micsoda fiú az ki apjára kezet emel.
kálmán megijed saját tettétől, dermedten áll az ajtóban a homályos lápafény alatt, térde megrogyik és apja elé esik, akit félig már föltámogattak. Apám! kiáltja őszinte fájdalommal ami az orrát facsarja. megkapja a családfő kezét, homlokához szorítja, és szeméből szakadó könnyekkel koszolja össze annak kezét aki tehetetlen öreg és ül. Apám! nyuszögi mint egy kisgyerek, sírva, kálmán az erős, aki mindig késsel járt.