Jónás, a képzelt cethal

az ürge, aki a sarkon már évek óta magát várja újra föltűnt a tárgytalan éjszakában hólapáttal kergették a holdfényt a város végtelen utcáin lányok sírtak szép könnyeket szomorú sorban egy új ház épült a romok fölé kígyó és a neonkoronája
táncolt a körút hajléktalanok páváskodtak a menüett körül zsebóra ketyegésre kenyérről álmodott a gazdag és tehenet terelt a várban egy béna
a holdfény fente a derékszögeket a panelházakon élesen kékre
lelkek a végtelenbe sétáltak az ég

CHANSON DE LA PLUS HAUTE TOUR

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.


J'ai tant fait patience
Qu'à jamais j'oublie.
Craintes et souffrances
Aux cieux sont parties.
Et la soif malsaine
Obscurcit mes veines.


Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.


Telle la prairie
À l'oubli livrée,
Grandie, et fleurie
D'encens et d'ivraies,
Au bourdon farouche
Des sales mouches.


Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

kálmán, aki késsel járt, fiatal, napette ember, segédmunka és a mész marta a kezét kérgesre. féltek tőle, mert heves volt, szélesen ment az utcán, félrelökött sokakat, és nem egyszer ült keveset. tudta hogyan kell használni az öklét, ha ütni kellet. sokszor vasat, vagy cementet loptak, jobban is látott a sötétben mint mások. kosztól szürke kabátban állt a beton színéből alig ki. kezét a zsebében tartotta, feje kihívón hátra billentve. tekintete csak a bajt keresi, mert hangosan kiabál, ha valaki ránéz mégis. volt aki el is futott a járdaszgélyen félelmében a tíz perc alatt, amíg várta a buszát.
otthon beteszi a rozsdás kiskaput, kutyájuk elé rohan, de csak oldalbarúgásal köszöni meg. földszintes ház és a szegénység kosza, ami az óvatosságtól hízik amiért mindent megőriz. bent sok testvére, meg az öregek. mosólétől iszamos az udvar földje, meg is csúszik befelé menet. csak ledobja a holmiját és indul evés nélkül, a düh hajtja ma este, mert megcsalták.
legkisebbik öccse még a karjába kapaszkodik, de félretaszítja és rá se néz.
becsapja a kaput és a csörgésre a család idegesen hallgat, valami rossz történhet ma este, de hogy vigyázzanak rá, messze jár és a vére a fejébe szállt. zajos vitában töltik a két órát, a kicsik sem mentek aludni a kályha tüzével játszanak. a kapu órakra rá megint csattan, kálmán nagy léptekkel jön és az arcán zavaros indulat van ahogy a konyha ajtó keményebben csukódik a szokottnál. az apja elé áll és mérgesen hányja a szemére amit távollétében csinált. felesége, és idősebb lányai a háta mögött ijedten kapnak a fejükhöz, ahogy az indulat megrándítja kálmán vállát és érzéketlen csontos ökle apja fejére vág. sírva-sikítva borulnak az öreg nyakába aki a kőre eset. szájuk ezer kiáltás, nyelvük ijedten hadarja hogy micsoda fiú az ki apjára kezet emel.
kálmán megijed saját tettétől, dermedten áll az ajtóban a homályos lápafény alatt, térde megrogyik és apja elé esik, akit félig már föltámogattak. Apám! kiáltja őszinte fájdalommal ami az orrát facsarja. megkapja a családfő kezét, homlokához szorítja, és szeméből szakadó könnyekkel koszolja össze annak kezét aki tehetetlen öreg és ül. Apám! nyuszögi mint egy kisgyerek, sírva, kálmán az erős, aki mindig késsel járt.

a szokásos esti sétája a fák alatt, a park vége felé jelzőlámpa, megnyomja a gombot, és felvillan a felirat VÁROS
ejh, cinikus kis dög... miért, a vidék...? nem, semmiképp sem jobb mint itt a lámpafény a bogarakat bűvöli, alatta párok andalognak szegélytől és vissza. valamint elégedett vacsora utáni moraja hullámzik keresztül a városon. puha fényében ülve szuszog testes dög, de azért itt lakom és ha a szemétre nézek a lábam alatt, akkor magam jut eszembe. egymást szagoljuk szemérmesen.

talán már lila is

mesékből nőtt, talán egy kicsit kevesebb is, minden meredek
ha fölfelé megy, de nem a boldogság satöbbi homokszem - az nem a világ. kerék, karika kerget a kor
és babakocsijára támaszkodik görnyedve. két kölyök és mindkettő maga, jobbra húz a nyála különös. és a modor magától burjánzik hála a haja nem.mikor lesz belőlünk hamu hátra van még pár méter, magad.

ki a pöcsömet érdekli az a sok lófaszrángató anyámkíjna bazmeg a hátam közepére se, hát a retkes tökük máshogy nem képes megnyilatkozni Freud[x.y.] is ezt mondaná, miféle fsisztoid segglengetés ez hányjoda, hát ki a tökömet érdekel ez a pár köcsög biciklista faszombelé, én is tekerek, és mégse vagyok hülyébb mint az átlag gay-pride bike-pride faszseggű kicsoda, hát mondd meg, kit érdekel ez a pár segg, aki bicajt lenget és árral szemben teker, aki kemény az befogja a pofáját és hajt, nem játssza a színeskulcstartós-matricás-önmagát kurvaanyja.

fulladjatok bicikliolajbazmeg
lehelletlegény, komolyan, kell ez a majomparádé, evolúció srácok, evolúció, az takarít el titeket az utakról.

akiket az ital deszkával takart az éjjel
mélyen alusszák álmukat a legsötétebb szemföldél alatt, víz alatt és föld felett vérük festette igazra ezt a földet színes virágok nőttek belőled, mondd mit tegyünk hogy a lelked messze szállt már innen... súgd meg amit a szél régóta emleget hová lettél.

Gergő! kapcsold ki a telefonod, fáj a fejem a rádióhullámoktól... a kezét a homlokára szorítja és az álla előrenyúlik, ahogy a tekintete saját arcának horizontjába ütközik. jobb kezét a homlokára szorítja és néha megdörzsöli a halántékát, aminek fehér laposán egy pillanatra megmarad a két ujj szorításának nyoma. a huzat keresztülvág a szobán majd az ablak hangosan csattan, hogy az egész ház hallhassa.
kicsivel később a számítógép kábelét tépi ki a falból, mert ami tarthatatlan...
a fal berreg, utcazaj, de alig. mégis a gyógyszerei után nyúl és kettőt vesz a fájdalomcsillapítóból, ami végighorzsolja a nyelőcsövét és a hangszalagokat is, amik riktán engedik ki az igazat ami a legsötétebb.
minden élőlény a fájdalom engedelmes diákja, ezt megadással kell tűrni, még ha sárga karikák táncolnak is a szemünk előtt. a kínokat a vízzel isszuk magunkba, ami keresztülfolyik a városon és elnyeli a rengeteg bánatot ami a szívekből árad. a víz a legérzékenyebb anyag, mindig változó, nyughatatlan, és ezt a negatív rezgést átvesszük lényünkkel, egész létünkkel. remegést kapunk a csepegő csaptól, mert megtöri az egyenlőséget ember és tere között, ez a hiányzó kapocs a nyugalom virágkoszorújában, amely egész tavaszokat rontot meg a hulló lombjaival. és avar nőtt a virágágyásokban. dús szirmok bájpírja helyett rohadtsárga... az élet legalsó lépcsője, ami mindig a legkoszosabb és kopott, elgyötört szolgaként tartja a többieket magasra.

két éve elvált asszony.

őrlik az áldott matériát, hová lesznek itt a téglaépületek kurva tudja hogy nem sokáig lesz bejáróház... egyalkalom.
sok falon már csak a malter árnyéka meséli, hogy itt öreg körudvaros állta a sarat meg a géppuska is rajzolt rá ezt-azt. amit 5 éves lejáratra lebontanak, hogy bartelplázát hízlaljanak a helyére papírból, cukorból.
most mi lesz? ásítanak a közök és a foguk fáj, amit kivert a kapitalizmus.
persze a város lebontását a jobbik felén kell kezdeni, mert úgy könnyebben észreveszik. aztán jönnek az aktivisták, ellenük még a meghatalmazás sem véd.
mégsem. összekacsint a pék és a marinéni, a rendőr és a rapsic satöbbi. ha csak egy deszka recseg, még nem kell a márvány. sem a városszépítészet neokonzervatív kalkulálhatóan megkésett nyugati stílusban.
hogy akár öt évre homogén tér teremjen ott ahol előtte még a kosz is érdekes volt. kitakarítani kell

az idei szezon befutója,

legények: rövidre nyírt haj és/vagy bajusz, a nemzetszín, de bakancs és hidegebb időkre bomber dzseki, bár aki megengedheti - kézművesvásáron vételezett suba, a hozzá tartozó pikulával és csikóbőrös kulacs rajt nagymajarország.
leányok: az idei ősz legszebb leányai hosszú barna hajukat copfba fogják és díszes magyaros ruhájuk mellyük alatt zsinóros, hogy uruk oldalán vérbő tisztes menyecskének lássék akárki. aztán nem ám a lidérckarú, hanem a kenyérgyúrástól erős, meleg.

talán a legszebb zene - a víz morajlása az erőmű lábánál ahogy az örök betonon morzsolódik porrá
és a zajon úszik a nehéz, szennyes pára ami a part fölött lebeg és már vagy 20 éve.
a poszt-indusztriálnak azóta egyre pozitívabb a felhangja tehát elmúlt a naivitás a nyoma maradt a tágas raktárak legretkesebb mélyén patkánynemzedékek során is át. falak
vagyis a fejlődés lábnyomai a gaz tövében. hát a szabadság egészen a zsákutcák végéig ér és kisajátítja ami egyébként mindig is az övé volt
a szellemi szalag munkásai béremelés helyet a termelés tervezésével foglakoznak önmaguk és ki tudja kinek a nyomán hiteles amit a szakadozó vakolat megmutat.
de csak akkor, ha mindig eredeti amíg más szájából hangzik el.
az ipar sosem ismert öniróniát, a modern művészet pedig alig ismer mást, mégis miért olyan ez mint függönyt aggatni a gyár ablakára?

mi emberek betegségünkben vagyunk társak
huz87r459ö5qwfefkoö1nz9fz98z98öf3th98ö1
hát ilyen ha a fejed a falba vered

Patti Smith - The Histories of the Universe

"The histories of the universe lie in the sleeping sex of a woman..."

micsoda kopott nadrág... hát én emlékszem, hogy a lyukakról már sokat írtak az oroszok (a franciák is, de az m m más tészta). ez a nadrág pedig beleillene akármelyik Gogol novellába és még Dosztojevszkij is szégyelné akár papíron. a szövete ódon csak a szaga kophatatalan és örök. a szürke fiatalon talán még fekete volt de a fiatalsággal már csak így van ez.
a nadrág hordja az összes szégyenem és nem kertel ha a gyalázkodásról van szó és kiszolgáltat ha a kedve és a szél úgy gondolja, hogy egy hűvösnél hűvösebb napon
összejátszanak esetlen gazdájuk tehetetlen ellen.
ein kleines naivitét - de ha mázsaszám hordjátok sem elég hogy lemossa a szánalmas arcról a szégyent hogy egy ilyen nadrág viseli szerencsétlen gazdája lelkét.

ha hiszitek ha nem
de nem csak a szegénység, ha a pantallóm gyógyíthatatlan sebei üres hegek és a fásli sem folt nincs ami bekösse.
mert nem lehet megszerelni javíthatatlan magunkat hogy a szegénység belülről fakad. és esküszöm így van. bármilyen sváb predesztinációtól mentesen itt állok hiteles magam.

festéktüsszentő hapcibenő kátrányt pisil

magas fekete ember az a fényes cipő
tudják én a megélhetésemért küzdök kérem, manapság az embernek nincs választása. szögletes szavak úgy kopogtak végig az üvegezett folyosón és a sarkuk karcol. mert minden ami fényes az száz és száz szilánk.
egy szép új óra bújik a mandzsetta alatt és a jog az eredendő
már az aranybullában is benne volt
a jogok lobognak a póz mindig egyenes mert a dicsőgség az égben van a megélhetés pedig egy távoli szép ország homokos tengerpartján.
nem értem mitől vagyok kövér és az irigység színe tényleg a fekete
pedig azt pisszegik kátránnyal vannak tapétázva - megbocsátható ősi félelem.
a kámforszagú parfüm pedig csak egy olasz
ő hordja a folyosó végén

a hentesek bővérű emberek a szőrük drót sosem hullik a húsba
arcukon saját munkájuk színe világít a kerek fejük tetején izzadtságban ázó sapka de sose cseppen ha nézed, viszont csit csitt csak óvatosan mert meglengetik bárdjukat és elmetszik a nyakad, amin a vékony fehér bőröd az artériákhoz engedi a kemény vasát a bárdjuk ami mindig pontos
egy disznót fél óra, egy ember akár tíz perc alatt. hát a felsál az könnyen megy, nincs sok vágnivaló manapság. a kés ami csak az első fél centin fáj leginkább egészen mélyre vág
az idegek végükért sikítanak
de ne félj, mi mindig előre köszönünk és borravalót is adok mindig

egy nagyobb fajta szatyorban is elfér egy felnőtt csak szakember csinálja

szent kezét a magasba emelve perelt és ujjával az ég fenekébe szúrt, úgy szórta szörnyű átkait. a vég az bármelyik percben és mindennél fájdalmasabban jő majd, földi kórságokkal kéz a kézben.
a nyál kicsapott szájszegletébe és habot vetett ahogy a szavak véres és hömpölygő áradataként ömlött a szent beszéd. és körülötte a szájtái nép... hangosan kacagott mikor lába gödörbe került és elvágódott a porban.

más időkben másért röhögnek ugyanazokon. a Kövér disznóval álmodik, a Vak fényt lát, ha pofonvágják. és ki-ki viszi zsákjában magát a hátán. hegynek fel
ezek a hetek megidézték a rácsos múltat és letördelik a szépség szárnyait.

kis gyerekek zacskóval a kezükben állnak az ABC korlátjának támaszkodva és monoton de szorgosan rágnak. a szemük a semmibe vész ahogy a szemközti tér a rózsaszínű kérkarikás árnyalatba ér. a lila oldódik a holnap lépcsőj én föllépek de vajon ti hol lesztek ez gomolyog a fejükben bíbor ópumfüst
a csuklójuk és minden olyan képlékeny a gyurma maradt ma belém bánatos amiért meghalunk szerintem is. zümmög egyikük, és hirtelen átérzik majd elsiratják magukat, könnyeik csorognak, szemük vörös, foguk rág mohón és monoton
de nem néznek egymásra csak magukba ami a távolban van talán még a kerteken is túl ahol már nem lesz több ABC és cukor amikor elfogy mindez ami napi kenyerünk
lassan kiürülnek a tasakok amit kezük élettelenül leejt és nesztelenül sercen a kövön ahogy a szél odább sodorja, mialatt nyakuk mákszár mit a gubó lehúz és ők ólmos nehéz fejjel hervadnak el a földig. egymásra bukva és szelíden hortyogva
főleg az alsó

egy szürke szivárvány ölelte az eget az egyik napon, még a kalapját is otthon felejtette miatta. annyira meglepte a valószínűtlen, gyászos sáv az égen. a bánat megoszlott többek arcán, akik szintén értetlenül pislogtak az égre ahol a véletlen lefelejtette a színeket
páran ujjukkal is végigsimították azt a fájdalmas helyet, ahol az a nagy és fájdalmas heg esett. aztán komoran továbbmentek, vagy meghallgatták azokat akik kapva az alkalmon gyorsan prédkálni kezdtek. és több árnyalattal komorabb jövőt jósoltak. a dologról különösebben nem beszéltek. komoran, kétségekkel végezték a napot észre sem vették, hogy míg értetlen híg szemekkel az eget fürkészik a duna vidám festékek milló árnyalatától tarkán folyt keresztül akkor a városon.

az aluljárók középkori képződményei lettek a posztmodernnek, utcáik iszamos kövén patakokban folyik a barna lé. itt grundolnak nyilas misi meg a nemecsek, kezükben sör, agyukban szünet. fogasfejű barátaik is a serdülés terhével a vállukon. hogy a költészet se hiányozzon az ostobán lógó lámpafény alól lássuk a széplányokat sorban. itt egy tigriscsíkos, amott egy leopárd, nagymamát vezetve a közpincén át. jönnek bátortalan barnák, kirívó kékek, ezüstösen csillogók, vagy platinán. fejek, a helyük a boldogító rúzs, a szemek körvonala durván feketére húzva. esküsznek a sminkek, hogy karakter és kerület különböző közeg. a vaskos párnák talán lufi lábak, lógó, rengő vagy lágyan ringó húsok a kemény tűsarok ütemére. a kevés és más napszakra tartozók hervadtak ha nem a maguk idejében
a szürkés-kosz színű háttér előtt a halogénlámpák bántó rivaldafénye remeg ahogy kézt-kézbe téve táncra perdül a metrolugas népe. könyökük és elébb hátuk majd azon a folt összeér. feszült arcukról a követelőző közelség beszél. a libbenő kabátok szagát tántorgó csövesek mókázása itatja át. ahogy pörög a tér és forog benne minden száz felé billen
pukkanó sörök locsolják rogyadózó táncuk ahogy a büfésné jókedvében kicsapta az ajtót és itatja a sorát. misi és nemecsek egy pattanásos, hosszúnyakú libát pörgetnek, ketten egyet
italtól sárosan esik hasra mindhárom, egymásra hemperednek ahogy elmúlik a varázs és a pillanat rögtön kijózanít
a szél megindul és elfújja az álmot fölvesszük a munkát.
a tányérkán 24 forint, marika is besegít